felhívás

figyelem! A blogra nem teszek fel addig új részt a könyvemből, míg nem lesz több olvasóm. Persze, tudom, hogy egy emberen kívül nem sokan olvassák ezt a blogot, de jó lenne valahogy megoldani ezt. BB. Nem lesz mostanában bejegyzés valahogy úgy érzem...

Hi all!

az első fejezet elméletileg fent van, és gyakorlatilag is, de olvasót nem igazán hiszek ennek a műnek... Mindegy, felrakom, ami meg van, és ha van rá igény, akkor írom tovább. Jó olvasást a második fejezet első részéhez!



2. fejezet




Hétfő reggel van, és Danidnak mindjárt indulnia kell az első órájára a héten. Varázstan lesz, vagy Démonnyelvtan? Jó kérdés, majd megtudja. Felkapta fekete, térdig érő felsőjét, miközben Lizára gondolt, majd egy farmert vett fel, s elindult. Szobája messze volt a tantermektől, s neki már alig maradt ideje, ezért futni kezdett, úgy, ahogy még sosem. De így is éppen csak a tanár előtt ért be, s megnézve az egyik padon kipakolt felszerelést, azt ő is előkotorta fekete táskájából, pont, mikor a tanár belépett.
-Jó reggel, gyerekek. Ma, a Varázstan óra helyett kimegyünk, és az igazgató kérésére gyakorlatozunk. - ezt a kijelentést hatalmas öröm kiáltások kísérték, majd mindenki elkezdett rohanni az udvarra, Danidot kivéve. Ő szép nyugodtan ment, nem törődött az utolsó hellyel, amit elért. Kifelé menet a tanár magához szólította.
-Danid, a mágusok küldték neked ezt, azt mondták, a kezed erejét tudod vele megzabolázni- mondta, majd odanyújtott a fiúnak egy kard markolatot. másfél kezes markolat volt, kard azonban nem tartozott hozzá.
-És mégis mit tudnék ezzel kezdeni?- kérdezte a csalódott fiú, hisz egy hatalmas pallost képzelt el magának, ami feketén izzik, mint a keze, s amibe belevezetheti az erejét, meghosszabbítva a pengét. Ehelyett csak egy kard markolatot kap? Elképzelte a pallost még egyszer, s a pengéjét meg akarta alakítani az éterből, ami kezét összetartja, de mivel baljával fogta a markolatot, abban jelent meg a sötét penge, mintha mindig is ott lett volna. A tanár elhagyta a termet, mert a tanulók után kellett mennie, Danid egyedül maradt. Most egy kétkezes harci bárdot képzelt el, pont, mint amilyen Jaron csoda fegyverének alap változata volt, s a markolatban az jelent meg. Kipróbálta még egy-két fegyverrel, majd övébe dugta. Lerohant az udvarra, s rögtön Jaronhoz ment, aki éppen alakítgatta fegyverét, s végül egy puskánál állt meg.
-Jaron! Ezt nézd!- mutatta fel a markolatot Danid.
-Egy másfél kezes kard markolata.- vonta le a következtetést az- mi olyan nagy szám benne?
-Mutass egy fegyvert- mondta izgatottan a másik fiú. Jaron tekergette a fegyveren a kart, néha felhajtotta a markolatot, néha kettő részt hajtott vissza, s egy karra simuló, csupasz pengéig változtatta a fegyvert.
-És most mit csinál a te markolatod? Beszippantja, mint egy fekete lyuk?
-Nem. Most maradj kicsit csöndben.- s a markolaton megjelent ugyanaz a csupasz penge, feketében, s néhány karom is díszelgett rajta.
-Továbbfejlesztettem. Nem baj?- mosolygott Danid.
-Nem baj... Harcoljunk!- válaszolta Jaron. A démon kezű fiú csak bólintott, s megrohamozta barátját. Az kitért a támadás elől, és megpróbálta a pengét ellenfelébe mélyeszteni, de az hárította a támadást, s visszafelé fordította a pengét, hogy megvágja Jaront. A megtámadott fiú hátra lépett egyet, így a fekete penge éppen nem vágta meg. Most Jaron szúrt Danid felé. aki hátra ugrott, majd újra támadásba lendült, úgy, mint barátja nemrég, szúrt. Jaron azonban hárította a támadást, így félrecsapva Danid fekete fegyverét, szabaddá téve egész testét a támadásra. Jaron nem is várt tovább, újból szúrt, megkarcolva Danidot.
-Szép volt!- mosolygott Danid, kezet fogott barátjával, majd odébbállt. Az órának vége lett, felmentek a Varázstan terembe. Danidnak éppen maradt egy kis ideje, hogy Lizára gondoljon, s egy új tanár lépett a terembe. Tényleg! A Varázslények elfogása. Új tantárgy lett, amivel színesíthették a mindennapokat. Tehát ez a tanár. Danid végigmérte a magas, vékony férfit, akinek szívénél egy kör alakú üveg lap volt- első látásra. Kék szín látszódott benne. Ahogy a tanár lépkedett, az egyik gyerek eldobott egy pergamen darabkát, mire a kis üveg lap színe vöröses színt vett fel.
-Színjátszós!- üvöltötte egy gyerek, akit mindenki utált, ezért kereste a lehetőséget a feltűnésre. - Én is kaphatok egy olyat?- a tanár szíve előtti kis kör alakú üveg lap teljesen vörös színben kezdett izzani, mire a tanár megfogott egy pergamen-tekercset és a fiú felé dobta. Az éppen hogy elhajolt előle, majd kivitte a tanárnak a tekercset, akinek szíve előtt hordott üveg lapján ismét kék szín jelent meg, ám belekeveredett némi vörös is.
-Én leszek az új tantárgyat tanító személy, és elmondom, nem jártatok valami jól velem. Nem buktatok, nem szokásom, de aki nem felel meg a követelményeknek az meghal. És nem általam, hanem a feladatok emésztik fel.- mondta mély hangon, s már az első két szava után teljes csend lett a teremben, senki nem mert megszólalni, de megmozdulni sem, sőt, volt, aki a lélegzetét is visszatartotta. Még egy pár másodpercig hallatszottak a visszhangos teremben a szavak, így mindenki átgondolhatta, amit új tanára mondott.
-Nos, tudnotok kell valamit rólam. Én vagyok a legjobb varázslényvadász, ezért választottak erre a feladatra. Ám egy dolog miatt nem szívesen engedtek a közeletekbe, ez pedig az, hogy félig démon vagyok. Ez a kis üveg lapnak tűnő valami egy monitor, ami a hangulatomat méri. Ha feketére vált, démonná lettem, és ezekben a helyzetekben ne próbáljatok kiállni ellenem, mert hatalmasabb vagyok az összes eddig általatok legyőzött démonnál, csak fussatok, nem kell mást tennetek. Eddig világos?- mindenki szinte egyszerre bólint. - Rendben. Most elmondok pár dolgot erről a kis monitorról. Mikor vörös, idegesség lesz rajtam úrrá, ez könnyen meg is történik. Kék színnél teljesen nyugodt vagyok. Lila egyenlő szégyen, és nem feltétlenül magam miatt szégyenkezem. A többire rá fogtok jönni. Most, ezután a hosszú monológ után indulás az udvarra!- mikor mindenki leért, a tanár elővett hosszú köpenye mögül három befőttes üveget, két kisebbet, és egy nagyot.
-Nos, gyerekek, ezekben az üvegekben három varázs lény van, két egyes, és egy kettes szintű. Tudnotok kell, hogy én nem a mágusok szerinti szinteket használom, hanem az elfekét. Azoknak kicsit több kettes, és csak két egyes szintű lényük van. Ezek az impek és a koboldok, amikből, mint tudjátok, több ezer él errefelé. Nem volt nehéz tehát összegyűjtenem mindből egyet. A kettes szintű lények közül azonban egy közepes fokozatút választottam, hogy legyen egy kis kihívás is a játékban. Párbajozni fogtok, és a győztes áll ki a varázslény ellen, amit én választok ki a harci stílusa és gyakorlottsága alapján.- Majd elkezdte beosztani a párokat. Danidnak egy izmos fiúval kellett szembenéznie, aki legalább egy fejjel magasabb volt nála, de démon keze miatt nem félt. Jaron egy hosszú, fekete hajú lánnyal küzdött meg. Elsőször Danidnak kellett küzdenie kettejük közül. A kigyúrt fiú egy hatalmas pöröllyel harcolt, akkorával, mint ellenfele feje. Danid egy pallost formált az éterből, majd a tanár elindította a harcot. Danid lépett egy lépést előre, majd kikerekedett szemmel nézett a nála egy fejjel nagyobb Graminra, aki futva támadt rá. Még időben gurult félre a pöröly útjából, s a pallost ellenfele vállába szúrta, majd gyorsan kivette onnan. A tanár már fújt is a sípjával, ezzel jelezve a harc végét.
-Ez kifejezetten gyors volt...- lépett a sebesült fiú mellé, kezéből fehér és sárga fénnyalábok érintették meg a sebet, s az szinte az első varázslattól meggyógyult. - Nos, ahogy láttam, gyors vagy... Meg fogsz birkózni a kettes lénnyel... Egy árnyféreggel.- Mindenki arcán meglepődöttség és félelem ült, hisz ez a mágusok  szerint már hármas lény, ezt még nem tudják legyőzni... Állítólag húsz vérbestiát is el tud intézni egy ilyen.
-Legyen.- mondta lemondóan Danid, s hátralépett. A tanár kinyitotta a nagyobbik befőttes üveget, s hátralépett, mikor letette. Mindenki hátrébb húzódott, s kört alkottak a fiú és a lény körül. A befőttes üvegből lassan előmászott egy kövérkés, fej nagyságú féreg. szájából három szemfog állt ki, alulról kettő, felülről egy. Ahogy kinyitotta száját, látni lehetett, az egész száját betöltő, apró fogakat, amik egy tökéletesen élesített kard keménységével és hegyességével vehették fel a versenyt. A lény Danid árnyéka felé csúszott saját nyálkáján, cuppogó hangot hallatva. A fiú nem értette, miért, de ösztönösen elugrott, árnyéka pedig- mily meglepő- követte. A féreg egyre gyorsabban indult meg a folyamatosan mozgó árnyék után, míg végül elérte. Ekkor sötétség kezdett körülötte tekeregni, míg végül felvette a fiú alakját. A két Danid közelebb lépett egymáshoz, s felemelték bal kezüket. Mivel az árnyékban teljesen normális kéznek néz ki, ezért az utánzatnak is csak normális keze volt, s feje helyén a féreg mélyedt az árnyék-testbe. Az igazi Danid nem várt, előkapta a kard markolatot, s egy egy kezes kardot alakított belőle, amivel másolata felé vágott. Az könnyedén kitért a támadás elől, viszont nem támadt vissza. Csak állt és várt. A valódi fiú ismét támadott, most a törzsét célba véve, s egy kétkezes karddal, ám ellenfelén átsuhant a penge, mintha ott sem lett volna. A másolat arcán mosolyszerű grimasz jelent meg, hisz igazi mosolynak nem lehet mondani a féreg pofájának oldalra való elnyúlását. Danid ekkor átváltotta a kardot egy nyílpuskává, s azzal lőtt a másolatra, immár a fejére. Az minden lövés elől elugrott, ám mikor a
testre lőtt, a lény mozdulatlan maradt, s a vesző áthatolt rajta, mint a ködön.
-Szóval a fejeden tudlak csak megsebezni? hát legyen- suttogta maga elé az igazi fiú, s egy kétkezes harci bárdot alakított a markolatból. Lassan lépkedett másolata felé, aki nem sejtett semmit a közelgő támadásról. Danid feje fölé emelte a bárdot, s a másik fiú feje felé sújtott vele. Az elugrott, de a harmadik csapás már eltalálta és félbevágta a kis szörnyet az árnyék feje helyén.
-Remek volt, Danid! Hallottam csodás képességeidről, de élőben mg jobb volt látni. Mivel a nap végéig ez az óra lenne, elengedlek róla, teljesítetted amit kellett.
-Köszönöm, tanárúr.- mondta a fiú és elfutott. Fel teljesen a szobájáig, ahol lehuppant az ágyra és az órát nézte. Eközben az udvaron Jaron és a fekete hajú lány, Keyriel harcoltak. A lánynál egy csomó fésű volt, s a harc elején csak leült, és fésülgette haját. Jaron kétkezes baltáját szorongatva állt egy pár méterre tőle, s harag gyűlt szívébe, ahogy látta a lány mozdulatait, ahogy ismétli a fésülés és újra és újra áthúzza haján. Egyszer csak haja alján megállt a fésű, a fejét lepattintotta, s helyén egy kés pengéje ült. A fiú felé dobta, s vette is elő az újabbat, amit rögtön a fiú felé dobott, s egy harmadik fésű- késsel a kezében felugrott. Jaronnak annyi ideje maradt, hogy baltája fejét a kés elé tartsa, mert a lány már szúrt is a levegőből érkezve, majd a bárd fejéről ellökte magát lábával, reptében még két fésű-pengét dobott a fiúra. Talpra érkezett, s két kezében négy- négy fésű penge várakozott, nem is sokáig, mert egyszerre eldobta mind a nyolcat. Azok süvítve szelték át a levegőt, s Jaron pajzsot készített fegyveréből, amivel hárította a támadást, majd egy kar elhúzásával fogakat lökött ki a pajzs peremére, s eldobta azt, mire süvítve belecsapódott az udvaron magányosan álló, öreg tölgybe. A lány mosolygott egyet, majd a fiú fülét megcélozva eldobott egy utolsó pengét, s ellenfele lemondóan állt, meg sem moccanva, s hagyta, hogy a penge félbevágja fülcimpáját. A tanár odalépett mellé, s meggyógyította fülét.
-Jól harcoltál- mosolygott Keyriel.
-Te voltál a jobb- mondta Jaron.
-Kis híján legyőztél. Ha nem hajolok el a pajzsod elől, akkor levágja a fejem, azt meg nehezen gyógyíthatta volna meg a tanárúr.- nevette a lány. Jaron csatlakozott hozzá, majd elhalt minden nevetés, és egymás szemébe néztek, hosszan, míg végül a tanár megérintette a lány vállát, s egy koboldot engedett rá az egyik kisebb üvegből. Az két fésű-pengétől meghalt.
-Ügyes voltál!- mondta Jaron.- A barátom elment valahova... nincs kedved enni valamit?
-Hm... de most, hogy mondod kezdek éhes lenni- mosolygott kicsit elpirulva a lány. Beszélgetve mentek az ebédlőbe, és Jaron hozta az ennivalót mindkettőjüknek, evés közben is sokat beszélgettek. Utána visszamentek az udvarra, s nézték a többiek harcát, együtt keresve bennük a hibákat, olykor nagyokat nevetve.
Danid eközben barátnőjét hívta fel, mert látta, hogy véget értek az órái.
-Szia- mondta a fiú, ahogy Liza felvette mobilját.- Hol vagy most?
-Szia. Épp a buszon ülök. Mert?
-Áh semmi, csak gondoltam felhívlak. Hogy vagy?
-Ugye nem gondolod, hogy fél úton hazafelé fogunk beszélgetni?- nevette a mobil telefonba Liza.
-De, miért ne? Akit annyira érdekel, miről beszélünk, annak hangosíts ki és kész...
-Igaz. Szóval, egész jól vagyok. Képzeld, kaptam egy ötöst Biológiából!
-Ügyes vagy, kislányom- nevette Danid- én meg legyőztem egy árnyék férget ezért feljöhettem a szobámba és itt vártam két órája, hogy felhívjalak végre.
-Árnyék féreg? Erről mesélned kell majd valamikor.
-Most?
-Akár...
-Szóval, ez az izé egy kicsit kövérkés, és látszólag lassan mozog, de tud nagyon gyorsan is haladni. Szóval próbáltam az árnyékomat messze tartani tőle, de nem igazán ment. Elkapta, és az én testemet alakította ki belőle, csak a bal kezemet nem sikerült, a fejem hején pedig ez az izé ült, és csak akkor tudtam megölni, ha kettévágtam a kis kövér izét.
-Azta! És ilyen él vadon is?
-Persze, az új tanár pont innen fogta, a közelből. Majd keresünk egyet.
-Rendben. Én már nem kérdem meg, hogy vagy, gondolom örülsz...
-Hát mondjuk rá. Jobban örülnék, ha itt lennél...
-Óóóó... Én is, gondolom tudod...
-Persze. Pénteken el kell mennünk sétálni, vagy valahova.
-Pizzázni?
-Akár...
-És utána mutatsz egy olyan... árnyék.. izét...
-Rendben- nevetett a fiú, s még órákig beszélgettek egymás napjáról. A beszélgetésről semmit nem tudva, Keyrel és Jaron a pénteki, folyóparti sétájukat tervezgették, mikor is elkapnak egy Halálbékát, és azt bemutatják a tanárnak, hisz az elfek szerint az árnyék féregtől egy fokkal gyengébb, egy termetes darab befogása pedig nem lenne semmi, ráadásul szabad idejükből áldoznának ár egy fél napot. Végül, a győzelmet megünnepelni beülnek egy gyors étterembe- szögezte le ezt az egy feltételt a lány, s Jaron belement. Vége lett az iskolának, szép lassan, s mindenki ment a szobájába.

Lassan befejezem az első rész feltételét, ha minden igaz, akkor csak ez az egy rész hiányzik, amit fel is teszek:






-Vasárnap délután van... Valamit terveztem... Lizával... A barátnőmmel... Járunk... Tényleg...- gondolta a még mindig ágyban fekvő Danid. Nemrég hoztak a mágusok egy karkötőt, amibe be volt állítva egy normális kéz kinézete. A keze ereje átvette ezt a kinézetet, hús-vér kézzé változtatva magát. Miután elmentek a mágusok, felvette a karkötőt és visszaaludt. Fél kettőkor ébredt fel újra, s elkezdett készülni, hisz moziba megy Lizával! Elkészül, s elindul barátnőjéhez. Háromnegyed kettőt mutat a város órája, mire a házhoz ér. Úgy dönt, becsönget a kapunál. Liza anyukája nyot ajtót, s behívja a fiút, aki ahogy levette a cipőjét felmegy Liza szobájába. Ott a lány talán legszebb ruhájában, egy fekete nagyestélyiben várakozik.
-Ebben jössz az erdőbe sétáni is?- kérdezi a fiú, ahogy belép a szobába.
-Ööö... ugye nem baj, ha inkább beülnénk egy étterembe?
-Nem, csak akkor nem ezt vettem volna fel....- nézett magára a fiú. Egy szaggatott kinézetű farmert és a térdig érő, fekete felsőjét viselte.
-Jól nézel te ki így is- mosolygott Liza.
-Ha te mondod...- mosolygott Danid.- Annyi biztos, hogy mi leszünk a fekete pár...
-Bizony! Akik szembeszállnak minden gaz filmmel, s csókkal merítenek egymásból erőt!- nevetett Liza.
-Remek!- a fiú elgondolkodott- csók?
-Aha....ha járunk akkor nem nagy szám, vagy igen?
-Ja, tényleg...- mosolyodott el Danid, aki teljes idiótának érezte eközben magát.
-Megyünk akkor?- tekintett at órára Liza.
-Indulás.- válaszolta Danid. Ahogy lementek a lépcsőn Liza elköszönt a szüleitől és Danid is búcsút intett nekik, madj elindultak a még éber város szíve felé, sarokról sarokra közelebb érve a mozihoz. Mikor odaértek, Liza elment pattogatott kukoricát venni, Danid pedig a jegyeket szerezte be, s mire találkoztak újfent, mehettek is a vetítőterembe, s indult a vetítés. Keveseket érdekelt a film, alig voltak tízen a teremben. Most a lány bújt közel a barátjához, s úgy nézték a filmet. Talán a film felénél járhattak, mikor Liza odakapott derekához, ahol Danid hús-vér keze nyugodott, végignézte a szokás szerint könyékig feltűrt pulóveres kezet, s mosolygott. Kicsit később Danid szétnézett a teremben, kicsit hunyorogva, de sikerült kiszúrni az összes embert a teremben. Egy másik pár is volt a teremben és csókolóztak. Danid szíve hevesebben kezdett verni, mert látta, hogy Liza is a párt figyelni, s egyre közelebb hajol. Már érezte a lány lehelletét a nyakán, mikor egy belső, ösztönös erejű késztetés hatására a lány felé fordult. Ajkaik egy pillanatra összeértek, de a lány ellökte magát, s pár perccel később ölelte át újra Danidot. Lassan vége lett a filmnek, Danid és Liza pedig kimentek a moziból. Hunyorogtak kicsit, de elindultak a naplementében ázó utcákon. Mire elértekaz egyik étterembe, lement a nap. Evés közben beszélgetni kezdtek.
-A kezeddel mi történt?- kérdezte Liza.
-Ööö... ezt a karkötőt a mágusok adták, akik kezelik a kezem. A kinézetét csinálták meg egy rendes kéznek és beleprogramozták a karkötőbe, a karom meg megcsinálta...- mondta két falat között Danid, és megmutatta barátnőjének a karkötőt, aki megcsodálta, majd bólintott és evett tovább. Miután végeztek a evéssel elindultak hazafelé.
-Azon gondolkodom- kezdte Danid.
-Hogy?
-Hogy mekkora szerencsénk van, hogy nem találkoztunk démonnal ma este.- mondta, odalépett Lizához és megcsókolta.
-Azta! Ez tetszett!- mosolygott a lány- csak nem kezdessz bátorodni?
-Úgy tűnik- mosolygott a fiú is. Átkarolta a lányt és úgy mentek tovább. Pár lépést tettek csak meg, mikor fülsiketítő ordításra lettek figyelmesek. Danid rosszat sejtve nézett hátra. Egy hatalmas démont látott, hasán egy nyílással, amiben tűz égett.
-Olvasztó...-suttogta, s foga közt kipréselt jópár szitkot. Levette kezét az időközben megfordult és halálra rémült Liza derekáról, letépte a karkötőt bal kezéről, ami még pár pillanatig normálisnak tűnt, majd újra a fekete, kristályos végtag lett.
-Állj meg ember!- mondta mély hangján a démon.
-Miért?- érdeklődött Danid.
-Griggam, az Olvasztóvezér nem fog egy kicsiny démonvadásszal harcolni. Le fogom rombolni az egész várost, hogy a kis démonölő barátaid is felfigyeljenek, majd őket is beolvasztom!- Azzal a legközelebbi ház felé nyúlt, ám a Danid álltal formált éter-ököl odébblökte a kezét.
-Hm... milyen bátor vagy, kisember...- dünnyögött az olvasztódémon, s komolyabbra vette a szót- akkor te leszel az első nyomorult kis ember, akit beolvasztok, ráadásul a barátnő szeme láttára!- üvöltötte. Danid megformázott egy akkora Sötét Pengét, mint eddig még soha, s elindult a démon felé. Az felkapott egy házat, ami körül már álltak a rombológépek, és a fiúra dobta. Az szétvágta a roncs házacskát és még mindig haladt a démon felé. Egy másodpercre hátrapillantott. Liza egy ház mögött állt, még mindig falfehér arccal. A penge Danid bal kezén egyre nagyobb lett, és elkezdett vörösen izzani. A Griggamnak nevezett démon hártált két lépést, majd hasába nyúlt, ahol a hatalmas lángnyelvekben egy kétoldalú penge lebegett, amit most előkapott, s lesúlytott vele a földre, olyan erővel, hogy a föld felhasadt, s szikladarabok repültek a fiatal démonvadász felé, akinek szeméből mostmár fekete füst áradt, s a földre érve eltűnt. a sziklatömböket is kettévágta, még mindig változatlan tempóban haladt a démon felé. Most, hogy ott állt előtte, megszólalt, de két hangon, egy démonin és a sajátján.
-Senki nem fenyegetőzhet vele... Örökké védeni fogom, és te leszel az első, akit miatta ölök meg.- mondta lassan, tagoltan. Mögötte megjelent egy fekete szellem, ami a harcosdémonok tiszti páncélját viselte, s vele együtt mozgott. A pengét felnyújtotta a démon nyakáig, ami tíz emelet magasan volt, de a penge odáig is felért, s egyet előre lépve átmetszette az olvasztó nyakát, úgy, hogy a penge a nyaka másik végén jött ki, s elkezdte lassan húzni lefelé a pengét. A szellem mögötte mindent úgy csinált, ahogy ő, mintha az ő karja lenne a démoni kar, amit a fekete szemű Danid használt démonölésre. Mikor elért az olvasztódémon hasában égő tűzig, ami a szívnek felelt meg, eltűnt mögüle a szellem, a penge elvesztette izzó színét, a fekete köd sem esett tovább a szeméből, lassan kitisztult a szeme is, s a penge egy re kissebb lett. Griggammal, Az Olvasztóvezérrel egyszerre esett térdre, s egyszerre hasaltak el a város közepén. Liza odafuott a barátjához, felsegítette. A város lakóinak tapsviharára eszmélt fel Danid, valamint barátnője csókjára, amit a küzdelemért kapott. A lány vállán volt átvetve a keze, lábain alig bírt megállni, a csók mégis erőt adott neki. Hosszú percekig álltak ott, és csókolóztak. Danid lassan saját lábára állt, s ellépett a lánytól. Visszafutott karkötőjéért, ami elszakadt, de még így is használt. Visszaváltoztatta kezét, és mentek tovább, teljesen szótlanul.
-Köszönöm.- ölelte át a lány Danidot.
-Mit?
-Hogy megmentettél. Hősöm- mosolyodott el a lány.
-Nem tesz semmit...- mondta a fiú kicsit szünet után.- Bármikor és bárkitől vagy bármitől megvédelek. Megmondtam.- a lány megint Danidra mosolygott. újra szótlanul mentek, végig az éjszakában. Így értek Lizáék házához.
-Kár, hogy ilyen hamar ideértünk.- mondta Danid.
-Tizenegy óra van. Ez neked a hamar?- nevetett Liza, miután megnézte óráját.
-Maradjunk éjfélig!- vetette fel Danid.
-Biztos? nagy harc volt ma...
-Biztos, nyugi, jól vagyok. Tudunk még aludni is holnapig- mondta Danid, megfogta Liza kezét és elkezdte gyengéden húzni maga után. Elértek a folyópartra, ahol Danid lassított, s magához ölelte barátnőjét. A folyóparton sétálgatva gyorsan telik az idő, vagy lassan?- gondolkozott Danid. Nemsokára elértek egy padhoz, ami a telihold fényében úszott. A fák ágai közül a fény, mint egy vékony selyemlepedő terült körben a padra. Leültek, beszélgettek. Danid egyszercsak a vízre nézett, s elment. Pár pillanat múlva intett Lizának, hogy menjen utána. A lány érdeklődve lépett Danid mellé, s lenyűgözte a látvány. A vízben vízből lévő sellők úszkáltak, s vízből voltak ugyan, de alakjuk tisztán kivehető volt, mintha valami fénylő burok venné őket körül.
-Halálbéka.- suttogta Danid.
-Micsoda?- kérdezett vissza meglepődve a lány, hisz ilyen gyönyörű lényeknek nem ilyen név illik.
- Miért ez a neve?- kérdezte kicsit elgondolkozva. Danid megfogta az egyik teremtményt bal kezével, amit egy, a vízben láthatalan csáp visszahúzott, s egy nagyobbacska varangy ugrott elő, tűhegyes fogait kivillantva, fején csápokon lógtak a sellők.
-Ezek csak elterelésnek vannak rajta- mondta mostmár normál hangon Danid- ezzel csalja csapdába az áldozatát. De mindenesetre szép látvány. Van ebből a dögből tíz emelet magas is, aminek ember méretűek a sellőbábjai.
-Azta...- csodálkozott el Liza- mesélj még! Milyen csodalény él még errefelé?
-Nos... Lássuk csak...-nézett szét Danid- ott van az a két fa, amik egymásba érnek a lombkoronájuknál... látod?
-Igen.
-Az egy Kobold Kapu. Azt hiszem errefelé még hat van. Azon jönnek a koboldok és impek a világunkba. Több ezren is lehetnek a városban és környékén, de ebből ha tíz kártékony, akkor már rekordot döntenek.
-Hm... értem... és ha mégis bajt csinálnak?
-Nem fognak, amíg démonvadász él a földön.
-Valami más is van a közelben?- kérdezte érdeklődve a lány.
-Persze. Nézd ott a vizet, ahol mutatom-lépett a lány mögé Danid, s elkezdet mutogatni. Ahová mutatott, a vízben fényfoltok látszódtak.
-Mik azok?
-Azok.. hm... vagy Nagák, vagy mégtöbb halálbéka... de inkább az első. A Nagák ezt a vizet kedvelik. Különösen jó ez nekik.
-És a Nagák nem agresszívek?
-Nem. Barátságosak is tudnak lenni, a maguk nyakatekert módján.
-Ezekről honnan tudsz?- kérdezte a kíváncsi lány.
-Mielőtt démonvadászatba kezdtünk volna, megismerkedtünk  a varázslényekkel. Egyébként, ha nem tévedek van a közelben egy Kentaúr tábor is.
-Oda most ne menjünk inkább...- mondta Liza, s fáradság látszott a szemében. Pont, mikor kiejtette az utolsó szót, gyönyörű dallam szólt a táskájából. Elővette a fekete rózsát, s hallgatták kicsit a zenét, miközben egymás szemébe meredtek.
-Éjfél van, mennünk kellene.
-Igen, menjünk- csatlakozott Danid is. Beszélgetés nélkül mentek visszafelé, lassan elértek Lizáék házához.
-Köszönöm a mai estét.-mondta a lány-Gyönyörű volt. Még tanítasz ilyeneket, ugye?
-Hát persze... Ha érdekel...
-Érdekel- mosolygott fáradtan Liza. Átölelte Danidod, megcsókolta és bement a kapun. Még hallotta a fiú utolsó szavát hozzá:Szeretlek...
Danid is elindult az iskolájába, ahol egyenesen szobájába ment, beesett az ágyba, s álom nélkül- mint mindig- elaludt.

Ismét itt, egy nap kihagyással, amit sajnálok, bár nem tudom, hányan olvasnak. Most kijavítom és felrakom az első fejezet második, harmadik részét, mert a második kevés egy bejegyzéshez, és fent lesz a teljes első fejezet... remélem, tetszik...


tehát itt van:





-És képzeld el, hogy még neki állt följebb!- fejezte be mondókáját Liza, ahogy az erdőben sétáltak.
-Pf... hihetetlen!- játszott meg sértődöttséget és meglepettséget a történet hallatára Danid.
-Ugye?- kérdezte ugyanabban a hangnemben Liza is.- Na, de most -fordította komolyra a szót- te jössz, m it csinálsz te minden nap? Hisz alig tudom...
-Mindig mást. Hétfőn suli után tesiedzés van, Kedden neked van kevesebb órád, és ahogy felértem a szobámba felhívlak ugye- mosolyodott el a fiú- Szerdán... szerdán Jaronnal hülyéskedünk az ebédlőben egész délután, Csütörtök... akkor vegyes, hol ezt, hol azt csinálok... Pénteken is tesiedzés utána pedig jössz te és jövünk sétálni. Hétvégén semmit nem csinálok jóformán...
-Értem. Két tesiedzésed is van?- kérdezte a lány, átgondolva a fiú heti beosztását.
-Igen. Mi olyan furcsa rajta?- kérdezte a meglepett Danid.
-Hát, már bocsi, de nem úgy nézel ki, mint aki olyan sokat edzene- mosolygott Liza a vékony fiúra.
-Az igaz, hogy nem látszik, de most nem erről akarok beszélni.
-Akkor miről?- kérdezősködött tovább a lány.
-Arról, hogy....- de Danid itt félbeszakította a mondatát, ami így folytatódott volna: "szeretlek"...
-Hooooooogy?
-Áh, hagyjuk. Nem a tesiezdésről ez a lényeg.
-Okés...- mondta a lány, s hirtelen kifutott az arcából minden szín, ahogy a fiú fölé és mögé nézett. Ott ugynis egy denevérszárnyán feléjük repülő, tigrisfejű démont látott, izmos karjaiből pengeként kinövő tüskékkel, nyitott pofájában tűhegyes fogakkal.
-Mi a baj?- kérdezte a fiú a halálra ilyedt Lizától. A lány csak felmutatott a feléjük repülő vérbestiára. Daind már hallotta egy ideje a szárnysuhogást, de nem tulajdonított neki nagyobb figyelmet. Most megfordult és meglátta a démont, s rögtön övéhez kapott, ahol nem találta a kardját.
-Azok az átkozott mágusok!- ordított fel, mert a nevezett mágusok minden fegyvert eltávolítanak a teremből, mikor kezelik a démoni kezet. Úgy döntött, leveszi a kötést bal kezéről. Gyorsan tekerte a gézt, ami két másodperc alatt a földön volt. Danid, nem is törődve Lizával a háta mögött, az energiát gyorsan pengévé formázta, pont mikor a démon zuhanórepülésben kezdett közeledni. Az éter-penge kettéhasította a kétembernyi démont, aminek két fele Danid két oldalán feküdt. A penge eltűnt a kézről, s Danid újra a lány felé fordult, aki még mindig falfehér volt, de most a kézre meredt.
-Francba!!- ordította Danid.
-M...mi a fene az...?- kérdezte a démonkézre mutatva.
-A kezem...- hajtotta le a fejét a fiú.- régóta ilyen, a mágusok szerint akr születésem óta... Amikor kezelésen vagyok, akkor igazából vissza akarják változtatni, és a kezelés igazából mágusok által órákig mormolt varázsszavakból áll. Még valami: Démonvadász iskolába járok.
-D...d...démonvadász?- hűlt el mégjobban a lány.
-Igen. A tesiedzés... valójában... a gyakorlati óra, ahol démont ölünk. Ez most gyenge volt, és ma is volt gyakorlat, ezért tudtam ilyen gyorsan megölni.- a lány csak nézett, hol a démonkézre, hol a fiú szemébe.
-Most egy kicsit hagyj békén. Majd hívlak...- és elrohant. A fiú dühében kitépett démonkezével egy fát, amit bedobott az erdőbe, s három fa füsiketítő recsegést hallatva dőlt ki, másik öt pedig megrepedt. Ezek után artikulálatlan üvöltést hallatott, ami az egész erdőt betöltötte, majd hazaindult, az iskolájába. Jaron az ebédlőben ült, s a szuperfegyvere használati útmutatójába volt temetkezve, néha felpillantva és kipróbálva az új fegyvert. Danid lépett be a hatalmas terembe, a köstszer nélküli, bal kezével csapva be az ajtót. Mindenki a démonkezű tanonctársára meredt, aki nem is foglalkozott a sok szempárral, csak elindult Jaron barátja felé. Mikor odaért, leült, és elvett egy almát barátja tálcájáról.
-Hé éppen ettem volna!- mondta a másik fiú.
-Nem úgy tűnt, de ha kéred, odaadom- nyújtotta felé két harapásnyommal az almát Danid.
-Na jó, de ezt nézd! Kéziágyú is lehet belőle...- lelkendezett Jaron.
-Remek, de most nem érdekel... Bocsi...
-Semmi baj.- mondta Jaron. a nagy zúgásban csak ők ketten ültek csöndben, Jaron a fegyverbe és annak titkos változataiba temetkezve, Danid pedig néha harapott az almából kicsit. Mikor befejezte az evést, Danid felment a szobájába, s lefeküdt az ágyára, ahol szinte azonnal elnyomta a fáradság, álom nélkül aludt.



****************************************




Mivel Szobat volt, és Danidnak semmi dolga, többször is hívta Lizát, de mindahányszor hívta, a lány letette azonnal. Fél négy körül lépett ki szobájából, és indult el a lányhoz. Mintha csak ezt akarta volna segíteni, az igazgató fél háromkor bejelentette, hogy hétvégén is kimenő van. Elindult tehát Lizához, a második barátjához, akivel a szerencse hozta össze... vagy a lány akarta így? Tavaly nyáron történt... Jaronnal sétáltak a folyóparton és hülyéskedtek, mikor meglátták, s megkérték, csatlakozzon hozzájuk. A lány így tett, nem számítva arra, hogy Jaron végig bókolni fog neki, ám őt mégsem a bátrabb fiú érdekelte, hanem a csöndes Danid, aki mégis tudott vicceket, kevés, de nagyon jó beszólása volt a beszélgetésbe. Danidnak adta meg előbb telefonszámát, s az első telefonbeszélgetés után örök és nagyonjó barátok lettek, a lány minden Pénteken ment a fiúhoz és estig sétálgattak. Minden titkát ismerte, kivéve a démonkezet... Olyan titkokat is ismert, amit senki más, Danidon kívül... Ezeken a gondolatokon rágódva ment végig az utcán, fordult sarokról sarokra. Kezére nem kért új kötést, a kezelésekről is lemondott, s most démonkeze teljesen látszódott, feltűrt ujjú pulóvere miatt, de nem törődött sem ezzel, sem a figyelő tekintetekre az utcán, sem a kisgyerekek csodálatával, sem az osztálytársai óvó szavával, csak ment és ment, egyenesen Lizához, a barátjához, akit elvesztett. Már majdnem ott volt, mikor csörögni kezdett a telefonja. Megállt, s gépiesen felvette, majd meglepődött, mikor Liza szólt a telefonba.
-Szia. Miért kerestél?- kérdezte érdeklődve a lány, mintha nem ő tette volna le a telefont ötször vagy tízszer.
-Csak... mert.... elcsesztem mindent...
-Micsoda?
-A kezem... elcseszett egy régi barátságot.
-Nem rontotta el... csak...
-Tudom, hagyjalak. Csak egy dolog: minden titkom tudod, ezt kivéve, meg a démoniró-sulit...
-Ok... Nincs kedved átönni? Minden tiszta lenne...
-Ö... Pont oda megyek- nevetett a fiú- Hogyhogy minden tiszta lenne?
-Remek!!- sikította a lány, majd elkomolyodott- majd megérted...
- ÁÁ!! a sikítás fájt!- tartotta el fülétől a mobilt Danid.- de OK... megyek...
-Bocsi... Ok várlak- nevetett a lány- ha megérkeztél, ne csöngess, nincs itthon rajtam kívül senki, csak gyere be, fent vagyok a szobámban...
-Okés...- dobbant nagyot a démonvadásztanonc szíve- így lesz! Szia!
-Szia- nevetett a lány és letette a telefont. A fiú tovább sétált, de már nem olyan dühösen, nagyobb figyelmet szentelt a külvilágra. Az első pár ember után, aki elhaladt mellette, lenézett kikötözött bal kezére, s fejéhez kapott- nem így kéne sétálgatni! Gyorsan felkapott egy biciklis kesztyűt, ami csak kicsit takarta kezét, s letűrte pulóvere ujját, ami eddig könyökéig volt feltűrve. Így folytatta útját, ami nem sokáig tartott, hisz két sarokra volt Lizáék házától. A kapuban megállva megcsodálta a gyönyörű kertet, s a nem különösebben nagy házat. Ezután, egy perc elteltével belépett a kertbe, nem is sejtve semmit az elkövetkező támadásról. Mikor bezárta a kaput, a kert egyik szegletéből egy hét kilós kiskutya ugrott rá, kegyetlenül elkezdve nyalogatni a démonkezű ifjú arcát. Az nevetett a támadáson egy sort, majd elkezdte lekaparni magáról a kis bestiát, ami nem volt könnyű feladat, beletellt egy-két percbe. A hatalmas harcot végül Liza szakította meg, azzal, hogy odahívta magához az ajtóba a ksikutyát. Danid elkalandozott a lány öltözékén...: fekete blúz, ami csak hasa közepéig ért, s egy rövidnadrág, ami combközépnél kicsit hosszabb volt...
-Na mi lesz? Jössz is, vagy bámulni jöttél?- kérdezte mosolyogva a kicsit elpirult lány, s félresöpört arcából egy tincset.
-Megyek már- mondta Danid, s csak ekkor kezdte érezni az arcába gyűlt vér bizsergését. Lassan ment, s beérve a házba levette cipőjét, majd ment fel Liza szobájába, ahová a lány már hamarabb bevetette magát. Mire Danid felért, Liza egy festményt helyezett a festőállványára. Danid tudta, hogy a lány jól fest, de most jutott el igazán tudatáig, hogy magyszerű festő. A festmény egy nyári sétájukon készült fénykép átdolgozása volt. nyáron, amikor először és utoljára mentek sétálni Jaron nélkül fotózta le Liza a fiút egy homokbuckán egyik lábával, pont, mikor a vadász teríti le élete legnagyobb vadát, s a büszkeség miatt rááll, mutatva, ő a legerősebb állat a világon. A festményen Danid egy havas hegycsúcson áll, hófúvás közben, egy szakadék előtti sziklán támaszkodva bal lábával. Fekete, térdig érő felső volt a fiún, ujjai, mint minden hosszúujjú felsőjén könyökéig feltűrve, fekete bakancs volt lábán. Bal kezénél látszottak a hígítós kendő törlésnyomai, s a démonkéz volt ott.
-Ezt csináltam egész délután... valósághű képet akartam... amennyire az lett- nevetett a lány, ám hamar
abbahagyta.- Tegnap, mikor legyőzted azt az izét...
-Vérbestiát...
-Igen azt, először megilyedtem a kegyetlenségedtől, de ráébredtem, hogy csak démon volt, és teljtesen lenyűgöztél... de féltem hogy a kép láttán hiányozni kezdene a rendes kezed... így átfestettem.
-Ezért nem vetted fel a telefont sem?
-Igen- mosolyodott el a lány- tetszik?
A fiú végigmérte még egyszer a festményt, s csak ennyit mondott:
-Be kéne szereznem egy ilyen felsőt, tök jól áll.- s mosolygott hozzá.
-Akkor tetszik?- kérdezte a lány nevetés után.
-Persze, nagyon jól sikerült.
-Köszönööööööm-sikította a lány, s átölelte a fiút. Danid most ölelte át először... de az illata örökre agyába vésődött...
-Még egy dolog lenne...- kezdte a lány- beneveznék vele egy versenyre. ugye nem baj?
-Miért lenne? Hisz te festetted...
-Igaz, csak tudnom kellett, tetszik-e... Sokat ér a szavad... legalábbis számomra...- csönd következett.
-Éééérem... nagyon jól megfestetted...- törte meg egy percre a csöndet Danid.- és keresni fogok egy ilyen felsőt, lehet....
-Jól állna, annyi biztos- mosolygott a lány. Újabb csönd, s egyszerre mondták ki:
-Mondanom kell valamit...- nevetés mindkettejük részéről, ám nem tart sokáig, s újra csönd van.
-Mond te előbb...- kezdi Danid.
-Nem, te kezdted el hamarbb mondani, kezd te, amit én akarok mondani nem olyan fontos...- védekezik a lány
-De mond te előbb, az én mondanivalóm úgyis hülyeség...
-Akkor minek kezdtél bele?- újra csönd.
-Nem tudom.
-Megilyedtél?- kérdi a lány mindenféle gúnyos hangsúly nélkül.
-Ööö... Igen...-vallotta be a fiú.
-Szerintem mondjuk egyszerre. Hátha ugyanarra gondolunk.
-Nem hiszem, hogy ugyanarra gondolnánk. Az én gondolatom butaság.- mondta Danid é lehajtotta a fejét. Ott álltak, néha a festményt, néha egymás szemét nézve.
-Jól van, mondjuk együtt- szólalt meg végül Danid- csak ne legyen ekkora csönd... Egy... Két... Há...- s mindketten egyszerre mondták ki:
-Szeretlek...- Egymás szemébe néztek, s nevetni kezdtek, de ez a nevetés sem tartott sokáig, helyét átvette a csönd.
-Ööö... Ez fura volt...- törte meg a csöndet Liza.
-Az volt...- mindketten elpirultak- de az én részemről igaz... és nem csak, mint barátot szeretlek...
-Ööö... Én sem... csak... Mármint... ÁH...-hebegte a lány.
-Nyugi, ha akarod elfelejthetjük az egészet, és semmi nem történt...
-Nem! Én is szeretlek, és nem csak mint barátot, csak félek...
-Mitől?- kérdezte a meglepett Danid.
-Hogy... ettől más lesz a barátságunk... Meg bajba kerülö majd emiatt és magammal húzlak téged is...
-Nem és nem! Nem lesz annyi minden más és mindentől megvédelek.
-Mind a kettő jó dolog... De én az első pillanat óta szeretlek, és eleget vártam, úgy érzem. Csak eddig nem tudtam, hogy te szeretsz-e...
-Szeretlek....mostmár tudod... Most mi lesz?
-Nem tudom... Járunk, vagy mi lesz?
-Persze! Majd többet leszünk együtt.
-OK...
-Kicsit más lesz minden de nem vészesen...- újra csönd következik.
-Holnap megy egy jó film a moziban, ha gondolod, elmehetnénk..
-Oké! Mikor jöjjek?
-Ööö... Kettőkor, a délutáni vetítésre oda is érünk és elmegyünk a film után sétálni.- adta meg a programot Liza.
-Jó lesz... De most megyek.
-Hova mész? Hiszen csak most jöttél...- mondta a lány, bár a percek óráknak tűntek a nagy csöndben.
-Lehet, én már nem tudom, mikor jöttem... De akkor mit csinálunk?- kérdezte a fiú, aki örült, hogy Liza marasztalja.
-Hát... van pár horrorfilmem. Megnézünk egyet?
-Persze! Imádom a horrorfilmeket!- lelkendezett Danid. Lementek a hatalmas tévéhez, a lány beüzemelte, míg Danid leült a kanapéra és várta barátnőjét... Hisz járnak... Furcsa lesz- gondolta. Végre Liza is helyet foglalt, kicsit távol a fiútól, aki átölelte, de Liza odébbült, így már nem érte el. Pont bal keze felé ült... Egy ilyesztőbb résznél azonban a lány átölelte Danidot, s így ülték végig a filmet. Egyszercsak Danid felállt, levette a bicigliskesztyűt, feltűrte pulóvere ujját, jobb kezével előkotort zsebéből egy kis könyvecskét, lapozgatta, majd eltette. Bal kezével elkezdte formázni a kitörő étert, s először egy olyan felsőt alakított, mint amilyet a Liza álltal festett képen hord. A lán közben megállította a filmet, és csodálkozva figyelte a fiút. Az most egy fekete rózsát csinált az energiából, amit odaadott Lizának.
-Éjrózsa. Pontosan éjfélkor kinyílik s gyönyörű dalt hallat, de csak akkor, ha az ajándékozót szereti, akinek adta, s az ajándékozó is szereti, akinek adta. Csak akkor hervadna el, ha nem szeretnélek többé, de nem fog, mert örökké foglak szeretni...- Azzal újra helyet foglalt a lány mellett, aki most még szorosaban ölelte, s nem törődött a fiú kristályos kezével, ami derekán állt meg, mert az egész napot csak álomnak érezte. Mindkettejüket elnyomta az álom, valahol a film közepén, azaz a legunalmasabb részénél. Mikor Danid felkelt, a tövis nélküli rózsa, amit adott barátnőjének nyílni kezdett, jelezve, mindjárt éjfél. Lefejtette magáról a vékony, de erős karokat, s azok kezeit összekulcsolta a virágon. Felvette cipőjét ezek után, majd kilépett az ajtón, pont, mikor a rózsa elkezdett zenélni. Liza felébredt rá, s még látta Danid fekete felsőjének végét, s az óvatosan becsukódó ajtó hangját is hallotta. Ezután a virágra figyelt, ami gyönyörű dallamot hallatott. Hallotta a zenét... Tehát szereti... Tényleg szereti...

Úgy tűnik, nem fog sikerülni felrakni Word-ben, tehát ide kell írnom, szerintem, ha bemásolom az első fejezet első részét, sok is lesz egyszerre, tehát, íme, A Tizennégy éves Démon vadász!

Hosszas hibajavítás után (ami ráfért) kiírtam ide, hogy el tudja olvasni bárki, remélem, tetszik is, és aki olvassa, várja a következő részét a három részes, első fejezetnek!

első fejezet, első rész.

A fiú felnézett a hatalmas démonra. Tíz emelet magas volt, a feje alig látszott a varázs kockában.

-Ezt kéne legyőznöm?- gondolta. Mestere lassan ellépett mellőle, sok sikert kívánva neki. Egyedül maradt a démonnal. A monstrum különböző állatokból volt összevarrva, a vérebtől a sárkányig. Semmilyen érzelem nem látszik rajta, ami furcsa, hisz a démonok általában agresszívek- pörgött a fiú agya- de ez kivétel. mindenből vannak kivételek- ezt ő is tudta jól. Letekintett bal, bekötözött kezére, megemelte a vállából, hogy az ne zsibbadjon annyira. A démon szemébe nézett. Kardja oldalán lógott, de jobb kezével nem tudta olyan jól forgatni, mint baljával, ám így is elég gyors volt vele. Lassan kikötözte bal kezét. Ahogy az utolsó tekercsnyi kötszer is lehullott a kézről, a démon szemei tágra nyíltak. Ugyanis a kötszer alatt egy fekete-fehér kristályokból álló, fekete éterrel összetartott kéz lapult meg. A fiú arcából tömény elkeseredés szűrődött, miközben a fekete fény elkezdett alakot ölteni. egy pengét formált az energiából, s megindult a démon felé. Annak szemében tűz gyulladt, s ő is elindult ellenfele felé. A fiú felugrott a tíz emelet magas bestia fejéhez, s az energia-pengét belemélyesztette annak szemébe. Egészen az agyáig hatolt a penge, jobb kezével pedig torkon szúrta. A szörny halál sikolyt hallatott, több száz ember hangján, ellökte magától a vékony fiút, aki talpra érkezett, és végignézte, ahogy a démon a földre zuhan. A mágikus falakból taps hallatszott.

-Szép volt, tanítványom! Ügyesen használtad az adottságaid, és nem ész nélkül mentél neki az ellenfelednek. Egy idős férfi, a fiú tanítója lépett a varázs kockába, és kivezette a fiút. Hosszú folyosókon és végtelennek tűnő csigalépcsőkön mentek végig, mire elértek a mágus-szárnyba. Itt a tanító magára hagyta tanítványát, aki lefeküdt egy ágyra. nem sokáig lehetett egyedül gondolataival, hisz jöttek a mágusok, akik kezelni szokták démoni kezét. Mint minden alkalommal, most is elkezdtek találgatni, hogy mi lehet az oka a mutációnak, s a fura varázs erőnek, aztán elkezdték mormolni a varázs szavakat, elkezdődött a ráolvasás. Semmi más nem hallatszott a hatalmas teremben, csak a varázs szavak és azok visszhangjai. A fiú beleunt a monoton mormolásba, és elnyomta az álom. Nem sokszor álmodott, de most megtörtént. alvása első felében semmit nem álmodott, második felében azonban egy farkast látott közeledni magához. Ahogy jött a farka, úgy nőtt, lábán dagadozni kezdtek az izmok, szájában hatalmas, hegyes fogak kezdtek kinőni minden honnan. Feje már a felhőket súrolta, mire a fiú elé ért. A fiú kezével meg akarta formázni a pengét, ám nem érezte a bizsergést és a kellemes vér szagot, amit szokott, mikor megtörténik a penge formázás. lenézett kezére, ami teljesen normális volt. Kezdett rajta úrrá lenni a félelem, s karjáért kapott, amit nem talált övén, így még inkább kétségbe esett, de nem mert, és nem is tudott mozogni. A farkas kitátotta rá száját, ahonnan dög- és vér szag áradt a fiúra, aki beleszédült az émelyítő bűzbe. A hatalmas bestia ismét felemelte a fejét, a fiú fölé hajolt, és szájába vette. A fiút a hatalmas szájban minden honnan fogak vették közre. Ekkor ébredt fel, és a mágusok éppen haladtak kifelé a szobából. Két órát aludhatott. Nem irigyelte a mágusokat, hiszen sokszor a karjából kitörő energia nyaláb leterített egyet.egyet közülük. Sokszor hívnak ilyen kezelésekre tudósokat, doktorokat, de senki nem tudott rájönni, mitől ilyen a keze. Születése óta is lehet ilyen, de szülei ismeretlensége miatt nincs aki elmondja neki, hogy lehet ilyen a keze.

-Pedig enélkül szebb lenne az életem...- gondolja sokszor a fiú- milyen dolog tizennégy évesen minden egyes nap kötszerrel a kezemen rohangálni az utcákon? Két barátját is a démonvadász-iskolának és a szerencsének köszönheti...

-Hé, Danid! Hali! Jöttem meglátogatni- zökkentette ki gondolataiból az ismerős, pörgős, mindig vicces Jaron hangja.

-Hali Jaron! Kösz, hogy eljöttél...

-Áh nem tesz semmit... néha elfelejtem úgyis...

-Semmi baj. Én is elfelejteném néha...

-Na és hogy vagy, haver?

-Megvagyok kösz. Pont gyakorlatról rángattak el ide, gyorsan kiirtottam előbb a kettes kockában lévő óriást. Liza hol van?

-Ö... Nemsokára jön, legalábbis azt mondta- vakarta a fejét Jaron.

-Nagyszerű- mondta Danid, és a szíve nagyot dobbant, ahogy a lányra gondolt.

-Te mit öltél ma?- terelte el a szót a lányról Danid.

-Áh... Csak a hármas kockát tisztítottam meg, tudod a demironokat.

-Ne is mond, azokból egy is elég, nem hogy hat. Hogy sikerült?- érdeklődött tovább az ágyban fekvő fiú.

-Ezzel az édessel itt- mutatott fel Jaron egy kétkezes harci bárdot. Elfordított egy kart a markolaton, s a bárd feje összetömörült egy pöröllyé, majd a pöröly fejét megfogva és levéve azt, egy pengét húzott elő a markolatból. Még vagy húsz fegyvert csinált a bárdból, a pallostól a sörétes puskáig, mire újra eredeti állapotában lehetett látni a csoda fegyvert.

-Azta...- esett le Danid álla már a tizedik variációnál. Kopogás törte meg a csöndet, a hatalmas bükkfa ajtón. A kopogtató nem várta meg a választ, benyitott a terembe. Egy hosszú, barna hajú lány lépett be a terembe, fekete blúzban és egy régi farmerben, s a fiúk felé tartott. mikor odaért, köszönt nekik, s az ágyon fekvő Danidra nézett.

-Most megint miért vagy itt?- kérdezte csodálkozva a lány.

-Ö... a karom... szóval... izé...- hebegte az.

-A karja ugyebár nemrég el volt törve és most jött kivizsgálásra, ismét.- mentette meg Jaron a barátját.

-Értem. De nem vagy kicsit sokat kivizsgáláson?

-De, csak az igazgató ragaszkodik hozzá...- mondta saját védelmében Danid. Egyedül a démon kezéről nem szólt Lizának, ám a lány minden más titkát ismerte.

-Rendben. Mehetünk innen?

-Hova mentek?- kérdezte Jaron tágra nyílt szemekkel.

-Sétálni, hisz ma van kimenőtök nem?- válaszolt Liza.

-De, ma van, menjünk is!- vágott mindenki szavába Danid, így lezárva az ügyet.

-Hékás, engem meg itt hagytok?- riadozott Jaron.

-Ööö... IGEN!- nevetett Liza, s kisétált Daniddal az oldalán előbb a mágus-szárnyból, majd az iskolából. Jaron álldogált még kicsit, majd félhangosan gondolkozni kezdett:

-Ezek össze fognak jönni, én mondom- s elhagyta a szobát.

************************************************

Nohát...
Kész a blog! Nem sokára fent lesz egy pár fejezet a regényből, amit annyira emlegetek, az újakat pedig bizonyos időközönként teszem majd fel. Csak szólok, béna vagyok, nem igazán vágom én ezt a blogolást, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jó legyen, még segítséget is kérek. Igen, van ilyen, kedves akárki, aki a markodba nevetsz, nem értek túlságosan ehhez. Nos, holnap elkezdem felpakolni a fejezeteket, akinek nem lesz újdonság, az várjon, ha megkérhetem, és lesz új nemsokára...